Lukács Lizával beszélgetek, aki a pszichológus, ezen belül pedig elsősorban az evési zavarokkal, illetve testképzavarral foglalkozik.
Krisztián: Mi az, ami közös a bulimiában és az anorexiában?
Lukács Liza: Az anorexia nervosa és a bulimia nervosa két, klasszikus típusú evészavar, amelyeknél a hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezők egyaránt biológiai, pszichológiai és szociokulturális eredetűek. A testideáloknak való erős megfelelési igény, a diétázás (amely az egyik leggyakoribb kiváltó tényező) mindkét zavarnál megfigyelhető. Az érzelemkifejezés nehézsége, a kommunikációs készség hiányosságai, énhatár problémák, kontroll zavarok – ezek jellemzik leginkább a pszichés hátteret. Az evészavarokat jellegzetesen a fehér, nyugati nők betegségének tartják, innen ered a „3W szindróma” (white Western women) elnevezés is. Férfiaknál mindkét betegség ritka, előfordulásuk az átlagnépességben 0,1% körüli. A nemek közötti asszimetriának a hátterében egyértelmű a szociokulturális tényezők kizárólagos szerepe. Mindkét zavar kialakulása szempontjából fokozott kockázattal rendelkezőknek tekinthetők a modellek, a balett-táncosok, és azon sportágak képviselői, ahol nagyon fontos az esztétikum (pl. torna, ritmikus sportgimnasztika). Az anorexia és a bulimia is pszichoterápiás kezelést igényel.
Az emberek többsége keveri ezt a két betegséget. Hogyan határozható meg legmarkánsabban a különbség köztük?
Az első anorexiás esetleírások a 19. század végéről származnak, míg a bulimiát sokáig az anorexia egyik variánsának tekintették és csak 1979-ben vált önálló betegségkategóriává Russell nyomán. Az anorexia jellegzetesen 14-16 éves kor körül kezdődik, a bulimia gyakrabban a fiatal felnőttkor betegsége. A kórképek kiemelkedő jellegzetessége anorexiásoknál a súlyfóbia és a testképzavar, amelyek az extrém alacsony testsúlyért és a szélsőséges koplalásokért elsősorban felelősek, bulimiásoknál az önértékelés zavara, a szénhidrátsóvárgás, a falásrohamok és az azokat követő kompenzatórikus viselkedések (önhánytatás, hashajtó és vízhajtó abúzus, túlzásba vitt testedzés, koplalás) jellemzőek. Anorexiásoknál az amenorrhoeát (a menstruáció elmaradását) részben az alacsony testsúly következményének tekintik. Míg az anorexiások testtömegindexe (BMI index – a szerk.) nagyon alacsony (17,5 kg/m2 alatti), addig a bulimiások általában normál súlyúak.
A klinikai súlyosságú anorexia prevalenciája (előfordulási gyakorisága – szerk.) 1-8%, a bulimiájé ennek kb. háromszorosa. Ugyanakkor mindkét típusban magas a szubklinikai zavarok aránya, amelyek csak részben fedik le a diagnosztikus kritériumokat, de az életminőséget nagymértékben rontják és számos testi és pszichés szövődménnyel is járnak, alkalmazkodási zavarokhoz vezetnek. Az utóbbi években azonban mindkét evészavar típus gyakorisága nő, egyre több beteg jelentkezik kezelésre, de még így is – egyes adatok szerint – a bulimiások 80%-a nem kap kezelést. Ez azért is aggasztó, mert a hosszú kórlefolyás mindkét zavarnál nagymértékben rontja a prognózist. Az anorexia mortalitása (halálozás – a szerk.) magas, a betegségkezdet után 10 évvel 8%, de 20 év után a 20%-ot is eléri. A halál leggyakoribb oka anorexiában a szívmegállás, kiszáradás, alultápláltság, fertőzések, öngyilkosság. A bulimiásoknál nagy a gyomorrepedés, nyelőcsőrepedés-és vérzés, a nőgyógyászati szövődmények kockázata.
Miből lehet azt észrevenni, ha a közvetlen környezetünkben (családban, baráti körben, munkahelyünkön stb.) valaki bulimiás vagy anorexiás? Hogy ismerhetjük ezt fel, mitől lehetünk biztosak abban, hogy ennek a veszélye valóban fennáll?
Lehet, hogy meglepő lesz, amit most mondok, de az első figyelemfelkeltő jel a hozzátartozók, a környezet tagjai számára az, ha a személy kerüli az étkezést, amikor mások is jelen vannak. Ez mind a bulimiás, mind az anorexiás betegekre jellemző. A hirtelen súlyvesztés mögött számos egyéb ok is lehet (különböző belgyógyászati problémák, kezdődő cukorbetegség, a pajzsmirigy kóros működése), azonban ha ez a hízástól való félelemmel (súlyfóbiával) társul, akkor egyre bizonyosabb, hogy anorexiával állunk szemben. A bulimiás személyek az étkezések után azonnal, vagy már az étkezések alatt felkeresik a mosdót, vagy olyan egyéb helyiséget, ahol egyedül lehetnek. Általában nagy mennyiségű ételt fogyasztanak el és mellé sok folyadékot isznak, de a nagy túlevések rendszerint titokban zajlanak. A betegségek későbbi fázisaiban a szövődménytünetek figyelmeztethetnek az evési zavarra: a legszembetűnőbb fizikai jel bulimiásoknál a püffedt arc és a fogzománc kopása miatt a fogak szürkés elszíneződése (ezt a gyomorsav rendszeres szájüregbe kerülése okozza), anorexiásoknál a hajhullás és a nagyon alacsony testsúly mellett a szociális elszigetelődés jellemző.
Ha megbizonyosodtunk erről, akkor mit tehetünk, mit tegyünk, hogyan viselkedjünk ezzel a személlyel? Tudunk-e segíteni neki?
Az evészavaros személyek a betegségük előrehaladtával egyre inkább elszigetelődnek, bezárkóznak saját világukba, életüket az evéssel, fogyással való foglalkozás tölti ki. Ezért is nagyon fontos, hogy ne menjünk el segítségnyújtás nélkül a környezetünkben élő evészavaros betegek mellett! Fejezzük ki véleményünket, ajánljuk fel segítségünket abban, hogy az illető szakemberhez forduljon. Mivel az evészavarok rendkívül komplex pszichológiai problémák, amelyeknek súlyos, veszélyeztető következményei vannak, ezért alapvető, hogy a szenvedő fél megfelelő kezelésben részesüljön. Mielőtt konfrontáljuk ismerősünket a problémával készüljünk fel az esetleges ellenreakciókra. Az, akit szembesítenek egy általa titkolt problémával gyakran zaklatottá, visszahúzódóvá válik. A másik lehetőség, hogy megkönnyebbül, hogy valaki figyel rá és segíteni szeretne rajta. Úgy kell a kérdést elővezetni, hogy azzal a szenvedő félt ne bántsuk meg, ne alázzuk meg, ez ne okozzon számára kellemetlenséget, szégyent. Fontos, hogy segítségnyújtóként is legyünk tisztában a határainkkal! Legvégül mégiscsak a problémával küzdő rokonunknak, ismerősünknek kell eldöntenie, hogy segítséget kér-e. Ha ő úgy dönt, hogy nem akar ezzel foglalkozni, nagyon kevés az esély, hogy sikert érünk el akkor, ha forszírozzuk egy ilyen döntés meghozatalában. Ez persze nem jelenti azt, hogy magára kell hagyni és le kell mondani a támogatásáról. Néha sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a szenvedő fél észrevegye, hogy dolgok kontrollja kikerült a kezéből. Értessük meg vele, hogy nehéz helyzetben vagyunk, mert nem tudjuk olyan dologra rávenni, amit ő nem akar, de ennek ellenére vegyük komolyan a dolgot, beszéljünk neki a kezelés előnyeiről és elmaradásának hátrányairól. Azok a betegek, akik felgyógyultak az evészavarukból, gyakran számolnak be arról, hogy családtagjaik, barátaik ahelyett, hogy segítettek volna nekik a probléma megoldásában, rendszerint ugyanazokat a dolgokat ismételgették (Miért eszel ilyen keveset? Nem veszed észre mennyire csúnya, sovány vagy? Mikor ettél utoljára? Egyél még egy kicsit…stb.).
Holnap az elhízással, a fogyókúrával, holnapután pedig a férfiak testképzavarával, az izomorfiával folytatjuk.
