Lukács Lizával beszélgetek, aki a pszichológus, ezen belül pedig elsősorban az evési zavarokkal, illetve testképzavarral foglalkozik.

Milyen pszichés okai lehetnek az elhízásnak?

Az elhízás hátterében álló pszichológiai okok sokrétűek. Általában elmondható azonban, hogy a gyermekkori etetési, táplálkozási szokásoknak meghatározó szerepük van abban, hogyan viszonyul a személy az ételhez, az étkezéshez. Fontosak a családi minták is: ha mindkét szülő elhízott, a gyermek esélye arra, hogy szintén súlyfelesleggel küszködjön 80% körül van.

Igen gyakori azonban az is, hogy az étel nem a szeretetet, hanem a szerelmet van hivatva pótolni, helyettesíteni illetve közvetíteni. Az étel védő funkciót is betölthet. Ha a szülő nem találja megfelelőnek saját kompetenciáját abban, hogy megvédje a gyermekét, elhárítsa az őt fenyegető veszélyt, illetve nem ítéli saját személyét kellően  biztonságos „érzelmi háttérnek”,   étellel igyekszik őt kárpótolni, saját ereje helyett ételt adni – ezek a gyerekek hajlamosak arra, hogy később, felnőttként „bánat-zsírt” halmozzanak fel. A túlsúlynak kommunikatív szerepe is van, azaz a kövérség az interperszonális kapcsolatokban közlés-értékű. A nem vállalható érzések közvetítésére kiválóan alkalmas a túlsúlyos külső megjelenés (ez nőknél a negatív érzelmek és a függetlenségi törekvések, férfiaknál az azonos neműekkel való nyílt megküzdés és az ellenkező neműekkel való érzelmi ambivalencia). 

Mi az a lelki állapot, amelyik legjobban elősegíti a fogyást? 

A súlyos elhízás nem csak lelkileg viseli meg a személyt, hanem fizikailag is nagyon megterhelő, a szervezet egy nem jól működő üzemmódra vált át, amelynek talaján számos szövődménybetegség kialakulása indul meg. Ilyenkor „privilegizálni” kell a testsúlycsökkentést, vagyis a legfontosabb kell, hogy legyen az életében aktuálisan – fontosabb, mint a munkája, fontosabb, mint a magánélete.

Minden ember számára, aki túlsúlyos vagy elhízott és fogyni szeretne a legelső dolog, hogy el tudja-e magát képzelni azzal a testsúllyal, amire vágyik, tudja-e hogy mihez kezd majd azzal a testalkattal, azzal az „énnel”, amilyen szeretne lenni. Fontos azzal tisztában lennie mindenkinek, aki fogyni szeretne, hogy a súlyfeleslegnek mindig van lelki jelentése és a fogyás sem csak annyi változással jár majd, hogy kevesebbet mutat a mérleg. Megváltozik a környezethez való viszonyulásunk és a környezetünk tagjai is másként tekintenek majd ránk, sőt az is lehet, hogy olyan problémákkal kell majd szembe néznünk, amelyeket eddig az evéssel „oldottunk meg”. A yoyo effektus hátterében általában a fiziológiai szempontokat és a régi beidegződéseket emelik ki és a magyarázatokban nem jelenik meg az a fontos háttérmotívum, hogy a testsúly bizony lelki egyensúly-meghatározó tényező is! Fel kell készülni a változásra, a régi dolgok elengedésére és az újak befogadására, a tanulásra – elsősorban önmagunk tanulására! A fogyás egy hatalmas önismereti út és lehetőség is egyben. Fontos, hogy kihívásként tekintsünk rá és ne szenvedésként! A hosszú távon megtartható alacsonyabb testsúlyhoz fokozatos életmód-változtatás kell, az életmód-változtatáshoz pedig attitűdváltozás. 

Lézenek-e stratégiák arra, hogy hogyan lehet azzal megküzdeni, ha valaki egyértelmű visszautasításokat kap amiatt, hogy el van hízva?

Azok az emberek, akik hosszabb ideje – akár már gyermekkoruk óta – küzdenek súlyfelesleggel arra kényszerülnek, hogy kifejlesszenek ilyen stratégiákat. Sajnos, napjainkban, amikor a külső megjelenés a társadalmi sikeresség szempontjából túlzottan fontossá vált, a kisebb-nagyobb súlyproblémákkal küzdő emberek nap, mint nap szembesülnek azokkal a negatív, már-már megbélyegző társadalmi sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyek a kövérségre, elhízásra vonatkozóan vannak jelen a köztudatban. A leggyakoribb és legtöbbet hangoztatott „stratégia” önmagunk elfogadása, illetve annak hangoztatása. Abban az esetben, ha a súlytöbblet a testi egészséget nem veszélyezteti vagy pusztán alkati tényezők állnak az erőteljesebb testalkat hátterében, akkor valóban arra kell törekednünk, hogy megbékéljünk mindazzal, amit a természettől kaptunk. A legvonzóbb tulajdonsága egy embernek a harmónia önmagával és a világgal, a béke és az egység megteremtése önmagunkban. Ez sem a kórosan sovány, sem a kórosan elhízott emberekben nincs meg. Sőt, lehet valakinek gyönyörű alakja, de ha az egész életét a megfelelésigény, az elégedetlenség hatja át, akkor szenvedni fog. Én azt vallom, hogy ha a súlytöbbletünk meghaladja az egészséges határértéket és/vagy problémamegoldásként gyakran az evéssel vigasztaljuk magunkat, akkor nem lehet az a célunk, hogy fogadjuk el magunkat, hiszen ilyenkor a súlyfelesleg egy jelzés arra vonatkozóan, hogy változtatnunk kell – nem a ruhatárunkon, hanem elsősorban önmagunkon és a világhoz való viszonyunkon.

Mit javasolsz azoknak, akik szeretnének fogyni, de nem szeretnének hibákat elkövetni? Olyanokra gondolok, akik csak néhány vagy maximum 10-15-20 kg-ot szeretnének lefogyni. Milyen módszert tartasz hasznosnak, elfogadhatónak? Mi az a határ mait már nem szabad átlépni?  

Más módszerrel lehet 5 kg-ot fogyni és mással 10-20 kg-ot. Hogy mi számít kismértékű vagy nagymértékű fogyásnak, az függ a személy életkorától, nemétől, testi edzettségétől, a fogyást megelőző és a felnőttkori legmagasabb testsúlyától, valamint értelemszerűen a testmagasságától is. Ha csak néhány kg-ról van szó (max. 5 kg), akkor az életmódon lényegesen nem kell változtatni, hanem meg kell keresni az egyén táplálkozási és testedzési szokásaiban azt a pontot, amely felelőssé tehető a súlyfeleslegért. Nem biztos, hogy le kell mondania a fogyni vágyónak valamiről, lehet, hogy éppen plusz tevékenységet vagy szokást kell elsajátítania, beépíteni az életmódjába. Ezeknek a plusz tevékenységeknek is nagyon széles lehet a skálája, fontos, hogy mindig az egyénből induljunk ki – nem biztos, hogy ami a barátnőmnek, ismerősömnek, kollégámnak bevált, nekem is be fog. Fontos, hogy bármilyen változtatásról legyen is szó, az ne legyen „énidegen”, a személy képes legyen azt idővel sajátjának érezni.

A lassú, fokozatos, egyénre szabott, és a testet-lelket érintő módszereket tartom jónak. Egy eset kivétel, amikor olyan magas a testsúly, hogy az a személy életét rövid távon is veszélyezteti – de ez azért szerencsére hazánkban ritka. Ilyenkor szigorúbb energiabeviteli korlátozás szükséges, gyorsabb lesz a súlyvesztés, de jobban oda kell figyelni a súlymegtartás fázisára, mert ebben az esetben a leadott kilók nagyon gyorsan jönnek vissza is.

Még egy további dologra fel kell hívnom a figyelmet: attól, hogy valakinek rendeződött a testsúlya, a szervezet belső, fiziológiai állapota még nem biztos, hogy valóban az egészséges határértékeket mutatja. Az elhízás ugyanis egy összetett tünetegyüttes és a súlyfelesleg ennek az állapotnak csak egy tünete. De igaz ez fordított esetben is, amikor valaki nagyon alacsony testsúlyról indul, mint az anorexiásoknál. Az egészséges határértékeket a testsúly tekintetében a testtömegindexszel (BMI) határozzák meg, amelyet úgy számíthatunk ki, hogy a személy aktuális testsúlyát elosztjuk a testmagasságának a méterben mért négyzetével (kg/m2). Nőknél az egészséges határérték 18-25 között van, férfiaknál 20-26 közötti.

Azt mondtad, hogy "Az elhízás ugyanis egy összetett tünetegyüttes és a súlyfelesleg ennek az állapotnak csak egy tünete." Milyen tünetek jellemzőek még az elhízás esetén? 

Az elhízás anyagcsere folyamatok genetikai, központi idegrendszeri vagy endokrin, és környezeti hatásokra kialakuló zavara, amely az energiaháztartás egyensúlyának módosulását okozza. Ez a folyamat táplálékfelvétel növekedésében és/vagy az energia-leadás csökkenésében nyilvánul meg, majd fokozott zsírraktározáshoz vezet, amely viszont további szabályozási zavarokat, betegségeket okoz. Tehát olyan változások indulnak meg a szervezetben, amelyek hatása csak évek múlva jelentkezik szövődménybetegségek formájában, mint pl.: magas vérnyomás, visszér, stroke, húgysav-felszaporodás. Pszichológiai oldalról: a mai társadalom kevéssé toleráns a súlyfelesleggel küzdőkkel szemben, sok megaláztatás éri az elhízott személyeket. Abban a társadalomban, amely misztifikálja a karban tartott testet, a kövérség stigmatizál. Ennek – és a sorozatos sikertelen fogyókúrák – következtében az elhízott személyek önértékelése alacsonyabb lesz, visszahúzódóvá válnak, gyakran elszigetelődnek, szociális, kapcsolatteremtési ügyességük csökken, amely súlyfenntartó tényező is lehet, szerepet játszhat a visszahízásokban is! Előfordul ennek éppen ellenkezője is: állandó jókedvvel szórakoztatják a környezetüket, mintha máshogy nem lennének elfogadhatóak.

Holnap a férfiak testképzavarával, az izomorfiával folytatjuk.

Lukács Lizával beszélgetek, aki a pszichológus, ezen belül pedig elsősorban az evési zavarokkal, illetve testképzavarral foglalkozik.

Krisztián: Mi az, ami közös a bulimiában és az anorexiában? 

Lukács Liza: Az anorexia nervosa és a bulimia nervosa két, klasszikus típusú evészavar, amelyeknél a hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezők egyaránt biológiai, pszichológiai és szociokulturális eredetűek. A testideáloknak való erős megfelelési igény, a diétázás (amely az egyik leggyakoribb kiváltó tényező) mindkét zavarnál megfigyelhető. Az érzelemkifejezés nehézsége, a kommunikációs készség hiányosságai, énhatár problémák, kontroll zavarok – ezek jellemzik leginkább a pszichés hátteret. Az evészavarokat jellegzetesen a fehér, nyugati nők betegségének tartják, innen ered a „3W szindróma” (white Western women) elnevezés is. Férfiaknál mindkét betegség ritka, előfordulásuk az átlagnépességben 0,1% körüli. A nemek közötti asszimetriának a hátterében egyértelmű a szociokulturális tényezők kizárólagos szerepe. Mindkét zavar kialakulása szempontjából fokozott kockázattal rendelkezőknek tekinthetők a modellek, a balett-táncosok, és azon sportágak képviselői, ahol nagyon fontos az esztétikum (pl. torna, ritmikus sportgimnasztika). Az anorexia és a bulimia is pszichoterápiás kezelést igényel.

Az emberek többsége keveri ezt a két betegséget. Hogyan határozható meg legmarkánsabban a különbség köztük?

Az első anorexiás esetleírások a 19. század végéről származnak, míg a bulimiát sokáig az anorexia egyik variánsának tekintették és csak 1979-ben vált önálló betegségkategóriává Russell nyomán. Az anorexia jellegzetesen 14-16 éves kor körül kezdődik, a bulimia gyakrabban a fiatal felnőttkor betegsége. A kórképek kiemelkedő jellegzetessége anorexiásoknál a súlyfóbia és a testképzavar, amelyek az extrém alacsony testsúlyért és a szélsőséges koplalásokért elsősorban felelősek, bulimiásoknál az önértékelés zavara, a szénhidrátsóvárgás, a falásrohamok és az azokat követő kompenzatórikus viselkedések (önhánytatás, hashajtó és vízhajtó abúzus, túlzásba vitt testedzés, koplalás) jellemzőek. Anorexiásoknál az amenorrhoeát (a menstruáció elmaradását) részben az alacsony testsúly következményének tekintik. Míg az anorexiások testtömegindexe (BMI index – a szerk.) nagyon alacsony (17,5 kg/m² alatti), addig a bulimiások általában normál súlyúak.

A klinikai súlyosságú anorexia prevalenciája (előfordulási gyakorisága – szerk.) 1-8%, a bulimiájé ennek kb. háromszorosa. Ugyanakkor mindkét típusban magas a szubklinikai zavarok aránya, amelyek csak részben fedik le a diagnosztikus kritériumokat, de az életminőséget nagymértékben rontják és számos testi és pszichés szövődménnyel is járnak, alkalmazkodási zavarokhoz vezetnek. Az utóbbi években azonban mindkét evészavar típus gyakorisága nő, egyre több beteg jelentkezik kezelésre, de még így is – egyes adatok szerint – a bulimiások 80%-a nem kap kezelést. Ez azért is aggasztó, mert a hosszú kórlefolyás mindkét zavarnál nagymértékben rontja a prognózist. Az anorexia mortalitása (halálozás – a szerk.) magas, a betegségkezdet után 10 évvel 8%, de 20 év után a 20%-ot is eléri. A halál leggyakoribb oka anorexiában a szívmegállás, kiszáradás, alultápláltság, fertőzések, öngyilkosság. A bulimiásoknál nagy a gyomorrepedés, nyelőcsőrepedés-és vérzés, a nőgyógyászati szövődmények kockázata.

Miből lehet azt észrevenni, ha a közvetlen környezetünkben (családban, baráti körben, munkahelyünkön stb.) valaki bulimiás vagy anorexiás? Hogy ismerhetjük ezt fel, mitől lehetünk biztosak abban, hogy ennek a veszélye valóban fennáll?  

Lehet, hogy meglepő lesz, amit most mondok, de az első figyelemfelkeltő jel a hozzátartozók, a környezet tagjai számára az, ha a személy kerüli az étkezést, amikor mások is jelen vannak. Ez mind a bulimiás, mind az anorexiás betegekre jellemző. A hirtelen súlyvesztés mögött számos egyéb ok is lehet (különböző belgyógyászati problémák, kezdődő cukorbetegség, a pajzsmirigy kóros működése), azonban ha ez a hízástól való félelemmel (súlyfóbiával) társul, akkor egyre bizonyosabb, hogy anorexiával állunk szemben. A bulimiás személyek az étkezések után azonnal, vagy már az étkezések alatt felkeresik a mosdót, vagy olyan egyéb helyiséget, ahol egyedül lehetnek. Általában nagy mennyiségű ételt fogyasztanak el és mellé sok folyadékot isznak, de a nagy túlevések rendszerint titokban zajlanak. A betegségek későbbi fázisaiban a szövődménytünetek figyelmeztethetnek az evési zavarra: a legszembetűnőbb fizikai jel bulimiásoknál a püffedt arc és a fogzománc kopása miatt a fogak szürkés elszíneződése (ezt a gyomorsav rendszeres szájüregbe kerülése okozza), anorexiásoknál a hajhullás és a nagyon alacsony testsúly mellett a szociális elszigetelődés jellemző. 

Ha megbizonyosodtunk erről, akkor mit tehetünk, mit tegyünk, hogyan viselkedjünk ezzel a személlyel? Tudunk-e segíteni neki? 

Az evészavaros személyek a betegségük előrehaladtával egyre inkább elszigetelődnek, bezárkóznak saját világukba, életüket az evéssel, fogyással való foglalkozás tölti ki. Ezért is nagyon fontos, hogy ne menjünk el segítségnyújtás nélkül a környezetünkben élő evészavaros betegek mellett! Fejezzük ki véleményünket, ajánljuk fel segítségünket abban, hogy az illető szakemberhez forduljon. Mivel az evészavarok rendkívül komplex pszichológiai problémák, amelyeknek súlyos, veszélyeztető következményei vannak, ezért alapvető, hogy a szenvedő fél megfelelő kezelésben részesüljön. Mielőtt konfrontáljuk ismerősünket a problémával készüljünk fel az esetleges ellenreakciókra. Az, akit szembesítenek egy általa titkolt problémával gyakran zaklatottá, visszahúzódóvá válik. A másik lehetőség, hogy megkönnyebbül, hogy valaki figyel rá és segíteni szeretne rajta. Úgy kell a kérdést elővezetni, hogy azzal a szenvedő félt ne bántsuk meg, ne alázzuk meg, ez ne okozzon számára kellemetlenséget, szégyent. Fontos, hogy segítségnyújtóként is legyünk tisztában a határainkkal! Legvégül mégiscsak a problémával küzdő rokonunknak, ismerősünknek kell eldöntenie, hogy segítséget kér-e. Ha ő úgy dönt, hogy nem akar ezzel foglalkozni, nagyon kevés az esély, hogy sikert érünk el akkor, ha forszírozzuk egy ilyen döntés meghozatalában. Ez persze nem jelenti azt, hogy magára kell hagyni és le kell mondani a támogatásáról. Néha sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a szenvedő fél észrevegye, hogy dolgok kontrollja kikerült a kezéből. Értessük meg vele, hogy nehéz helyzetben vagyunk, mert nem tudjuk olyan dologra rávenni, amit ő nem akar, de ennek ellenére vegyük komolyan a dolgot, beszéljünk neki a kezelés előnyeiről és elmaradásának hátrányairól. Azok a betegek, akik felgyógyultak az evészavarukból, gyakran számolnak be arról, hogy családtagjaik, barátaik ahelyett, hogy segítettek volna nekik a probléma megoldásában, rendszerint ugyanazokat a dolgokat ismételgették (Miért eszel ilyen keveset? Nem veszed észre mennyire csúnya, sovány vagy? Mikor ettél utoljára? Egyél még egy kicsit…stb.).

Holnap az elhízással, a fogyókúrával, holnapután pedig a férfiak testképzavarával, az izomorfiával folytatjuk.

Lukács Liza saját honlapja: mashogy.hu

Az elkövetkezendő néhány napban Lukács Lizával beszélgetek, aki a pszichológus, ezen belül pedig elsősorban az evési zavarokkal, illetve testképzavarral foglalkozik. A következő három napban ezekről kérdezem.

Az első beszélgetésben az anorexiáról és bulimiáról beszélgetünk.
A második nap témája az elhízás és a fogyás.
A harmadik napon pedig az izomdiszmorfiáról, a férfiak testképzavaráról, a kóros mértékű testépítésről beszélgetünk.

Krisztián: Mit tartasz alapvetően a szakterületednek?

Lukács Liza: Alapvető szakterületemnek az evési zavarokat (anorexia nervosa és bulimia nervosa) tartom, ugyanakkor a nem organikus eredetű (tehát testi okokra nem visszavezethető – a szerk.) elhízásformák ugyancsak az érdeklődési körömbe tartoznak. Ezekkel a problémákkal a gyakorlatban egyéni és csoportos konzultációk, tréningek formájában, valamint elméleti szinten (tudományos kutatások, publikációk, előadások) is foglalkozom. Kutatási érdeklődésembe az utóbbi időben bekerültek a férfiak zavarai is, az izomdiszmorfia, a szenvedélyszerű testépítés és az azzal járó anabolikus szteroid-használat is.

Kanzival, a törpecsimpánzzal interjú készült.
Furcsának hangzik az iménti mondat, de részben igaz. Évtizedek óta zajlanak a kutatások, amelyben emberszabású majmokat szeretnének megtanítani beszélni, vagy egyéb úton kommunikálni. A tapasztalatok alapján a beszéd nem lehetséges, mert egyszerűen egyik majomfajtának sincsenek erre alkalmas szervei. Ezek után felmerült a gondolat, hogy akkor a jelbeszéd valamelyik formájával képesek lennének összetett gondolatokat is kommunikálni.  A kérdés az, hogy a majmok agyi kapacitása, agyi képességeik, lehetőségeik milyen mértékű kommunikációra illetve megértésre teszik alkalmassá őket.
Az egyik legjobban bevált módszer az egy speciális tábla használata, amelyen szimbólumok vannak, amelyek szavakat, kifejezéseket jelölnek, és a majom olyan módon tud kommunikálni, hogy az általa kimondani kívánt szót vagy kifejezést megmutatja a táblán, úgy, hogy ez nem csupán egy szó lehet mint például banán, hanem egy összetettebb gondolat is, pl. „Éhes vagyok, szeretnék banánt enni.”
Az említett interjú folyamán a majom (bonobó) megérti az emberi beszédet (az angol nyelvet).
Kanzi a fajtárasi között is kiemelkedő képességűnek bizonyult, ezért esett rá a választás.
A szavakat és kifejezéseket tartalmazó táblája 350 képet, lexigramot tartalmaz.

„Az alapítvány másik munkatársa, Rob Shumaker húsz éve ismeri az Azy nevű óriás hímorángutánt. "Amikor beszélgetünk, a hétköznapi szókincsemet és gesztusaimat használom" – fogalmazott Shumaker Bermannak. A kutató szerint ezek az ember-majom diskurzusok segíthetnek többet megtudni az állatokról. "Kanzi meg tudja mondani, ha fáj a hasa, a feje, vagy ha egyedül szeretne lenni" – erősítette meg kollégáját Fields. A tudós szerint eredményeik a csecsemők tanulásának megértését célzó kutatásokban is felhasználhatók.”

Forrás és bővebben itt

A makákók és csimpánzok körében megfigyelhető az elvárt viselkedési szabályok betartása, ami leginkább hierarchiára épülő társadalmuknak tulajdonítható, melyben az egyedek pontosan tudják, hol a helyük a közösségben. Más főemlősök ismerik a kölcsönösséget és a becsületességet. Emlékeznek arra, ki volt velük kedves vagy goromba. A csimpánzok például szívesebben osztják meg eleségüket azon fajtársaikkal, akik besegítenek a szőrápolásba."