Metabolikus szindrómának azt nevezik, amikor több kockázati tényező együtt jár, így a magas vérzsír szint, az elhízás, a magas vérnyomás és a cukorbetegség. Mindezek leginkább az életmódra vezethetők vissza, ami azt jelenti, hogy módunkban áll tenni mindezek ellen. Sajnos nem csak a felnőttek vannak veszélyeztetve, hanem  gyerekek is. Ám gyerekek esetében természetesen nem, vagy nem csak ő felelősségük jelentős, hanem a szüleiké is. A metabolikus szindrómáról és a gyerekekről szól az alábbi írás.

"Az elhízást sokan nem tekintik betegségnek, csak esztétikai problémának, azonban a plusz teher viselése olyan többletmunkát okoz a szervezetnek, amelynek előbb-utóbb következményei lesznek. Az elhízás ellen a leghatékonyabb fegyver a megfelelő diéta mellett végzett testmozgás – melynek mértéke a metabolikus szindróma többi tényezőjére is komoly hatással van, egy iráni kutatás szerint a gyerekeknél is."

A teljes cikk itt

A depresszióra úgy gondolunk, mint lelki betegségre. Ezt jól is tesszük, hiszen a depresszió leginkább lelki tüneteket jelent. Ám mégis, ezzel együtt nagyon gyakran a depresszió együtt jár testi tünetekkel is, amelyek sokfélék lehetnek, így például fejfájás, hátfájás, vagy egyéb tünet. Természetesen nem minden esetben jár együtt a depresszió testi fájdalommal. Erről szól részletesebben az alábbi írás.

"A depresszió kialakulásának hátterében különböző agyi pályák zavart működését feltételezik, melyet bizonyos ingerületátvivő anyagok (szerotonin, moradrenalin) hiánya okozhat. A legújabb tudományos vizsgálatok arra következtetnek, hogy ugyanezek az anyagok szerepet játszanak a fájdalomérzet kialakulásában is. Pontosabban a gerincvelő fájdalomérző pályáit olyan módon szabályozzák, hogy a normális testi ingerek által keltett érzeteket az ember ne fájdalomként élje meg. Ezek hiányában azonban a fájdalomküszöb csökkenhet. E feltételezés kapcsolja össze a depresszió jellemző tüneteit azokkal a fájdalmakkal, amelyet a depressziós betegek gyakorta éreznek."

Régóta igen aktív kampány folyik világszerte az óvszerhasználat népszerűsítésére. Alapvetően az AIDS és egyéb nem betegségek terjedésének megakadályozása, illetve a nem kívánt terhességek elkerülése a cél. Úgy tűnik, hogy a kampánynak a fiatalok körében - akik a legveszélyeztetettebbek az AIDS és egyéb nemi betegségek, és a nem kívánt terhességek tekintetében - nem volt akkora hatása, mint amekkorát vártak. Ennek a kutatások alapján az az oka, hogy a fiatalok mérlegelnek leginkább a külső alapján, hogy mennyire tekintik megbízhatónak a potenciális partnert, és ha valakit megbízhatónak, tisztának ítélnek, akkor úgy gondolják, hogy nem lehet AIDS hordozó, és így nem is tűnik szükségesnek a védekezés. Erről, és egyéb okokról szól az alább írás, amely két változatban is megtalálható.

"Első, hogy a fiatalok rendszeresen csoportba sorolják a lehetséges partnereiket. A "tiszta" és "koszos" csoportok tagjait főként az adott egyén társadalmi poziciója és viselkedése határozza meg. Az adott egyén besorolása dönt a későbbi aktus során a biztonságos szex, vagy épp a kondom használat elkerülése mellett. A személy szexuális kapcsolatainak minősége nem csak a kondom használatát, de az általános szexuális viselkedését is jellemzi egyben."

A haldoklás egy összetett folyamat. Aki tudja előre, hogy meg fog halni, az értelemszerűen egy összetett lelki folyamaton megy keresztül. Általában először nem hiszi el, hogy tényleg meg fog halni, próbálja azt minden lehetséges módon tagadni, hárítani. Ezután következik a düh, a tehetetlen düh állapota. Ebben a fázisban nagyon sokszor a személyek másokkal is dühösen, agresszíven viselkednek. A hozzátartozóknak ilyenkor nehéz dolguk van, de az segít, ha tudják, hogy ez egy szokásos fázisa a halállal való szembenézésnek, és ez a valószínű, hogy ez változni fog. A harmadik fázis alkudozással telik, amikor a személy megpróbál változtatni a szokásain, megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy javítsa az egészségét, és leküzdje a halálos betegséget. Ha ez nem sikerül, akkor a következő fázisban a letargia, a depresszió következik, amikor már minden próbálkozását feladja a beteg a halállal szemben. Itt a kétségbeesés, magány, és félelmek között gyötrődik a személy. A végső fázis pedig a belenyugvás, amikor a személy már megbékél a sorsával, egyre inkább eltávolodik a hétköznapi dogoktól.
A hozzátartozóknak érdemes ismerniük ezeket a fázisokat, hogy tudják, hogy a személyt mikor mivel tudják a legjobban támogatni, ami nagyon sokszor nagyon nehéz feladatot jelent. Ezekről a fázisokról, és  fázisok jellemzőiről szól az alábbi írás, illetve arról, hogy melyik fázisban hogy segíthetünk.

" Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” – mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli.

Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a betegségével. Nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről."

A gyász általában felkészületlenül éri a gyászolót, és a gyászoló környezetét is. A gyászoló sokféleképpen viselkedhet, hiszen sok esetben a legszélsőségesebb érzelmeket él át, amellyel lehet, hogy még sohasem találkozott, és lehet, hogy a környezete sem látta még ilyennek őt. A gyásznak megvannak a sajátosságai, fázisai. Ezeken a fázisokon át kell esni, nem lehet megkerülni szánt szándékkal egyik fázis sem. Az egyik legnevesebb kutatója és ismerője a halál, a haldoklás és a gyász pszichológiájának Dr. Polcz Alaine, aki maga is átélte fiatalon a klinikai halál állapotát, melynek nyomán kezdett el thanatológiával, a halál, haldoklás és a gyász pszichológiájával foglalkozni, és ennek nyomán számos jelentős eredmény fűződik a nevéhez.
Dr. Polcz Alaineről és a gyász pszichológiájáról szól az alábbi írás.

"Nagyon sokan menekülnek a gyász elől. Az embernek teljes személyiségét kell a gyászba vinnie. Ha több gyász épül egymásra, az bizonyos fokú tehetetlenséget eredményez. A gyászolóknak segítenünk kell, de hogy ez hogyan lehetséges, azt meg kell tanulnunk. A gyász maga, egy külön fejezet, anyag, amit tanulnunk kell, ismernünk kell.

Dr. Polcz Alaine 19 évesen, a háború alatt súlyos sérüléseket szerzett, kórházban kellett újjáéleszteni. Közben intenzív halálközeli élményeket szerzett, melyek megváltoztatták addigi világlátását. Ezek hatására kezdett pszichológiával, a halál és a gyász kutatásával (thanatológiával) foglalkozni. A második világháború szörnyűségeiből szabadulva pszichológia szakra iratkozik."

A down-kór egy kromoszóma rendellenesség okán létrejövő betegség vagy tünetegyüttes. Ennek jellegzetességei egyértelműen meglátszanak a személy arcán. Hasonló módon belső szervi elváltozásokat is okoz. Mozgásuk is eltér az átlagostól, illetve szellemi fejlődésük is mérsékeltebb. Megfelelő környezetben teljes életet tudnak élni, amely természetesen sok szempontból különbözik az átlagos emberek életétől.
Erről szól az alábbi írás.

"Már az újszülöttön észlelhetők a jellegzetes tünetek: a szem belső zugában látható ún. mongolredő, mely ferde vágású jelleget ad a szemnek. (Távol-keleti népcsoportoknál ez a mongolredő minden egyénnél megfigyelhető.) A lapos, széles orrgyök következtében egymástól távol álló szemek, nagyobb, a szájból kissé kilógó nyelv, a kézen ún. négyujjbarázda, rövid ujjak, a kisujj enyhe görbülete – ezek együttesen felvetik a Down-kór gyanúját. Biztosat azonban csak a kromoszómavizsgálat mondhat."

A válasz az, hogy mindkettő. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a stresszre, mint egy alapvetően rossz, kellemetlen, fájdalmas dologra. A valóságban azonban alapvetően egy olyan folyamatról beszélünk, amely annak ellenére, hogy nem szeretjük, arra hivatott, hogy adott helyzetben megmentse akár az életünket is.
Selye János magyar orvos volt aki először kutatta és írta le tudományos igényességgel a stresszt, a stressz folyamatát az emberi szervezetben. Megkülönböztetünk alapvetően kétféle stresszt. Az egyik az eustressz, amely alapvetően hasznos számunkra, és disstresszt vagy disz-stresszt, amely pedig kimondottan káros. Hasonló módon kétféle képen hathat ránk a stressz, lehet mobilizáló, vagy debilizáló hatása.
Természetesen ez egy igen összetett folyamat. Erről a folyamatról, a stresszről, a stressz fajtáiról, testi és lelki következményekről, és még sok minden egyébről szól az alábbi írás.

"A stressznek két alapvető formája van, klinikai megjelenési formáját illetően: (1) A mobilizáló stressz során valóban felszabadulnak a szervezet rejtett fizikai és értelmi tartalékai. Mobilizáló stressz esetén a diák kiválóan fog vizsgázni, olyasmire is emlékszik, amiről sohasem tudja meg, hol hallotta. (2) A debilizáló stressz megnyilvánulása, hogy a diák azt is elfelejti, amit azelőtt jól tudott. Képtelen beszélni, képtelen mozgósítani tartalékait. Az állatvilágban a debilizáló stressznek megfelelő állapot a "mimikri", azaz a holtnak tettetés, álcázás, környezetbe történő beolvadás, stb. Egyes emberek stressze jellemzően mobilizáló, másoké debilizáló ("lebutító"). "

A halál az élet velejárója. Egyszerre lehet egyértelmű tény, sőt közhely és ugyanakkor tabutéma. Sok kultúrában teljesen természetes dolog a halál. A mi kultúránkban viszont sok esetben tabutéma a halál a gyász viszonylatában. A halál a médiából inkább a gyilkolás révén ömlik ránk, a halál és a gyász a perifériára szorult téma, pedig előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie az életnek ezzel a területével, akár hozzátartozóink, rokonaiknak, barátaink halálának kapcsán, akár saját életünk végességére, az elmúlásunkra gondolva.  Minél kevésbé gondolunk erre, minél inkább hárítja a kultúra és a média ezt a témát, minél inkább nem akar tudomást venni erről valaki, minél kevésbé foglalkozunk a halál kérdésével, annál nehezebb helyzetbe kerülünk, amikor testközelbe kerül a halállal.

"Túljutva a halál gondolatának elfojtásán, egyre inkább felszínre került az elmúlás kérdése, fokozatosan kezdett teret nyerni a tanatológia, amely rohanó társadalmunkban megpróbálja visszahelyezni a halált az őt megillető helyre, hiszen ez is életünk része. A halál kérdése kikerülhetetlen.

A fogyasztói társadalom azonban nem tud mit kezdeni a halállal, tabuvá vált a halál témája és a gyász is. Manapság inkább az ölés, a gyilkosság ismeretére szocializálódunk. Azzal, hogy mi történik azután, hogy mi a halál következménye, mit jelent az élet vége, nem tudunk mit kezdeni. "

Nyilvánvaló, hogy a szexuális, erotikus tartalmú képek felkeltik az emberek figyelmét. Egy kísérletben azt vizsgálták, hogy mennyire figyelnek az emberek az ilyen ingerekre, ha az nem lépi át a tudatosulás küszöbét, tehát a személy látja, de nincs tudatában hogy látja. Illetve mennyire érdeklődnek akkor, ha egyértelműen érzékelik, tudatosan is. A kísérlet meglepő eredménye az, hogy a személyek nagy mértékben reagáltak az erotikus, szexuális tartalmú képekre, amikor nem voltak tudatában, hogy mit látnak, viszont sokkal kisebb mértékben figyeltek fel rájuk, amikor egyértelmű volt, hogy mit látnak.
Valószínűleg kulturális okai vannak, egyszerűen nem illik annyira odafigyelni egy ilyen ingerre, mint amilyen mértékben az automatikus odafigyelnénk rájuk.

"A kísérlet során az alanyok öntudatlanul is reagáltak a felvillantott, de különleges számítógépes eljárással láthatatlanná tett erotikus képekre.

Érdekes módon ugyanezek a képek, ha láthatóvá tették őket, nem vonták magukra a kísérleti alanyok figyelmét. A kutatók szerint ennek az lehetett az oka, hogy az alanynak esetleg félelmei voltak a szextől, bár a másik elképzelés szerint inkább a kísérlet fogyatékosságával magyarázható ez a furcsaság.

"Agyunk számtalan információt képes begyűjteni, miközben mi magunk nem is tudunk róla, ám ez a kísérlet azt bizonyítja, hogy nemcsak információkat, de érzéseket is képesek vagyunk feldolgozni öntudatlanul" - mondta Sheng He, a Minnesotai Egyetem Pszichológiai Tanszékének munkatársa."

Akinek már volt a kezében csecsemő, az tapasztalta, hogy milyen nehéz megállapítani sokszor, hogy vajon mit érez a baba. Sok esetben teljesen eldönthetetlennek bizonyul ez a kérdés. Egy meglepő módszerrel mégis viszonylag nagy biztonsággal meg lehet állapítani ezt a kérdés, amely rendkívül fontos mondjuk betegségek esetében, amikor lényeges meghatározni, hogy fáj-e valami éppen a csecsemőnek. A módszer azon alapszik, hogy egy pszichológus évtizedekkel ezelőtt kidolgozott egy olyan módszert, amelynek segítségével az arc számos izmának a megfigyeléséből meg lehet állapítani, hogy a személy éppen milyen érzéseket, érzelmeket él át. Ezt úgy hívják, hogy Arctevékenység-kódoló Rendszer (Facial Action Coding System, FACS). Ezeket a diagnosztikai kritériumokat egy számítógép sokkal precízebben és biztosabban tudja értelmezni, így elkészült egy számítógépes rendszer, amely képes nagy megbízhatósággal elvégezni ezt a feladatot, és meg tudja állapítani, hogy a személy illetve a csecsemő éppen milyen érzelmi állapotban van. Bővebben az alábbi írásban...

"Az arckifejezésen alapuló érzelem-felismerés régóta foglalkoztatja az érzelmi számítással (Affective Computing, AC) foglalkozó kutatókat. A képen látható Paul Ekman nevű pszichológus a 70-es években kidolgozott egy taxonómiát, ami sorra veszi az arc 23 pár izmát, és ennek segítségével írja le az érzelmek arckifejezésekben való megjelenítését. Az Arctevékenység-kódoló Rendszert (Facial Action Coding System, FACS) előszeretettel használják a 3D-s arc animációval és az érzelemdetektálással foglalkozó kutatók az informatikában. Az érzelemfelismerő rendszerek gyakran használnak neurális hálózatokat, viszont ritkán alkalmaznak holisztikus felismerő algoritmusokat. Az egész arcot egységként kezelő rendszerek, az érzelmi állapotnak legfeljebb egy-egy aspektusát tudják megragadni, összetett érzelmi állapotokat nem tudnak megkülönböztetni egymástól."