A címben feltett kérdés azt gondolom, hogy mindannyiunk számára lényeges. Akiből szülő lesz, annak lényeges, és felmerül az igény, hogy jó szülő, jó anya, jó apa szeretne lenni.
A szándék után azonban már konkrétan felmerül a kérdés, hogy milyen a jó szülő, a jó anya, a jó apa. Érezzük, hogy hiába van meg bennünk a szándék, hogy jó szülők legyünk, nehéz dolgunk van, ha nem tudjuk, hogy milyen is az, konkrétan mit is kell tenni hozzá, hogy olyanok legyünk.
A pszichológia elég sokat foglalkozik ezzel a témával, ennek nyomán született meg az a gondolat, hogy jó szülő nincs, viszont van "elég jó szülő". Hogy ez mit is jelent, hogy hogyan lehetünk olyanok erről olvashatunk az alábbi igen részletes írásban.
"Egy neves pszichoanalitikus D.W.Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A csecsemő gondozásának sikere, véleménye szerint, nem az okosságtól vagy a racionális felvilágosultságtól függ, hanem az elköteleződéstől. Az elköteleződés a kulcsszó. A rajtunk kívüli másik személy iránti elköteleződés. A másikra való odafigyelés és a másikra reagálás képessége. De hogyan lehet teljesen a másikra figyelni?"
Az alábbi írásban számos ötletet találunk különféle kutatók részéről, arra vonatkozóan, hogy honnan ered az a vélekedés, hogy agyunknak csupán 10%-át használjuk ki.
Sokszor hallani sokfelé, hogy csak az agyunk 10 százalékát használjuk ki. Érdékes módon sehol sincs ilyenkor megjelölve a forrás, inkább csak egyértelmű köztudott tényként szoktak utalni rá. Pedig jó lenne tudni, hogy honnan ered ez a gondolat, hogy ki mondta, és hogy mire alapozta ezt a feltevést. A modern orvostudomány és az aggyal foglalkozó tudósok nem osztják ezt az elképzelést, az agy működését ismerve ilyen megállapítás nem tehető. Vagy lehet, hogy tehető lenne, csak tudni kéne hozzá, hogy mire is gondolt aki mondta. Hiszen e nélkül se nem cáfolható se nem bizonyítható egy állítás. E gondolat forrásának próbált utána járni a következő cikk szerzője.
"Többen azt próbálták elmagyarázni, hogy ez azért nincs így, mert az ember az egész agyát használja, csak legfeljebb nem tudjuk, hogy hogyan. Ez idáig rendben is van, de én az eredetre vagyok kíváncsi. Ők is megemlítették Carnegie-et, illetve Einsteint, akiről azt mondják, hogy egyszer az újságíróknak adott válaszában viccelt valami olyasmivel, hogy az emberiség 12 éves, mert még az agyának alig használja a 10 (más források szerint 3) százalékát..."
Ha nehéz helyzetbe kerülünk mondjuk az utcán, akkor mitől függ az, hogy kapunk-e segítséget vagy nem? Többek között attól, hogy mennyien látják az eseményt. Ám éppen fordítva, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Ugyanis minél többen látják, annál kisebb az esélye, hogy segítséget kapunk, minél kevesebben, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy segít valaki. Ez régóta ismert jelenség szociálpszichológiában, és erről ír az alábbi cikk is.
"Emlékezetes eset volt Amerikában, amikor 38-an voltak szemtanúi egy nő meggyilkolásának az utcán, s mégsem segített senki.
A tény az, hogy annál nagyobb az esélyünk, hogy vész esetén segítséget kapjunk, ha minél kevesebben vannak körülöttünk. A tömegben ugyanis a felelősség annyi részre oszlik, ahányan vannak körülöttünk, s többnyire mindenki a másiktól várja a megoldást."
Filmbe illő gondolatnak tűnik az, hogy a gondolataink segítségével robotokat, robotok mozgását tudjuk irányítani. Nehezen elképzelhető, pedig gondoljunk csak bele, hogy mi szükséges ehhez? Először is tudnunk kell, hogy az agyunk melyik része konkrétan miért felelős, másrészt pontosan kell tudnunk mérni a különféle aktivitásait az agynak, és végül ezt a két információt össze kell tudnunk kapcsolni. Tehát ha tudjuk, hogy az agyunk melyik része mit csinál, és pontosan mérni is tudjuk, hogy éppen csinál-e valamit az a terület, akkor ezt az információt már csak el kell juttatni egy robothoz, és akkor az már végre is tudja hajtani. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de a megvalósítást már nagyon nehéz elképzelni.
Vannak kutatók, akik nagy energiákat és nyilván nem kevés pénzt fektetnek ebbe. Az alábbi cikkben erről olvashattok.
"A Honda olyan MRI-n (mágneses rezonanciás képalkotáson) alapuló rendszert fejlesztett ki, melynek segítségével gondolatainkkal egy robotkezet tudunk irányítani. A nyilvános demonstráción az MRI-ben fekvõ személy elõször ökölbe szorította a kezét, majd egy V betût mutatott. Pár másodperc elteltével a robotkéz leutánozta a mozdulatsort..."
Ha végigolvastátok a cikket, akkor kíváncsi lennék, hogy mit gondoltok, hogy mire lehet majd használni ezt a módszert? Ha van ötletetek, írjátok meg a kommentek közé.
Sokféle szerepben viselkedünk életünk során, de akár egy nap alatt is. Így például reggel férj vagy feleség vagyunk, napközben főnök vagy beosztott vagy bolti eladó vagy tanár néni, este szülő vagy nagymama vagy épp szingli...
Mindezek közben sokszor maszkot viselünk, tehát nem olyannak mutatjuk magunkat, amilyenek vagyunk. Vagy egyszerűen csak nem mutatjuk meg magunkat teljes egészében. Ez sokszor előnyös, ám nagyon sokszor sok mindennek gátjává válhat.
Ezen elmélkedik el röviden az alábbi írás.